Láttam azt is, ahogy Jinyong tehetetlenséget rá erőltetve alsó ajkait harapdálva ment el szinte mellettem. Szemöldökét össze szorítva hajolt le az egyik általa hozott szatyorhoz és emelte ki belőle pénztárcáját. Láttam, ahogy a fiúk az értem aggódás és a harag közt vesződtek. Hogy Suga méreggel teli tekintettel nézi végig az idegen fiú távozását. Hallottam azt is, ahogy aggodalommal teli hangú V hívta fel a mentősöket. Éreztem a hideg bőrömhöz érő forró ujjakat Jin ölelésében. Éreztem a lassuló szív verésem.
Kira POV
A hangok halkulnak. A fények halványulnak. A szavak érhetetlen szótagok ként csengenek vissza. A kelleténél hűvösebb érzés kerít hatalmába. Miért van ilyen rettenet sötét? Most hol vagyok? Hova tűntek a többiek? NEM ÉRTEM!-Hangom betöltötte ezt az üres sötétséget. Keringtem saját tengelyem körül, de hiába kutattam élet jelek után, nem láttam semmit, senkit.-Miért vagyok egyedül?
-Nem vagy egyedül.-Kaptam fel meglepett tekintettem a válasz eredete után koslatva.
-Ki az ?- Kérdeztem remegő hanggal.
-Csak nézz fel!- Utasított az ismerősen csengő hang. Tekintettem lassan fel engedtem. Pont felettem egy fehér ajtó virított a vakok sötétjében.
-Ez egy ajtó! De még is, hogy jutnék én oda?
-Nézd meg jobban!- Akár mennyire néztem, nem tudtam rá jönni mit kellene keresnem látnom rajta. A szemem percekig le se vettem az ütött, kopott, fehére festett ajtóról. Mind addig míg rá nem döbbentem, hogy valójában már nem is fel felé nézzek, hanem egyenesen az ajtóra, ami már előttem állt.
-Mi a... Ezt hogy? Az imént még feledtem volt.
-Gyere be!-Az ismeretlen eredetű, de annál ismerősebb hang sokkal hallhatóbbá vált az ajtónál állva. Érintettem meg óvatosan a rozsdával díszített vas kilincset. A testem hirtelen remegésbe kezdett. Azt üzente lábaimnak, hogy "fuss!" -Miért? Te is oda bent vagy?
-Igen, beszélnünk kel, gyere be!- A hangjában volt valami vér fagyasztó. Lehajoltam a kilincs alatt lévő kulcs lyukhoz. A kulcs lyuk túl oldalán nem láttam senkit. Nincs oda át?...
Füleim az ajtó felszínéhez tapasztottam, hallgatózás gyanánt.-Mit kell nekünk beszélnünk?
-Sok dologról lenne szó.- A hang egyértelműen az ajtó mögül érkezik. Tettem egy újabb próbát, hogy lássam ki is van ott. A kulcs lyukhoz tapasztottam csukott szemem, majd ahogy lassan pilláim szét váltak félelmetes látvány fogadott. A másik oldalon lévő szeme mosolyogva nézett vissza rám. A mocsár zöld szem láttán testem helyettem is döntött, hátat fordítva futásnak eredtek remegő lábaim, szaladni kezdtem a végtelenek tűnő sötétségben. Szemeim erősen összeszorítva, a fejem lehajtva, a kezem erőteljesen ökölbe szorítva lendítettem magam mellett, lábaim nem fáradva sprinteltek előre. A mindennél ismerősebb félelmetes visongó nevetés nem halkult. Erőt vettem magamon és hátra pillantottam, hogy látszik-e még az ajtó vagy eltűnt a sötétben. Lábaim fáradni kezdtek, majd teljesen megálltak. Szememből egy könny csepp végig folyt sápadt arcomon. Vissza fordultam az ajtó irányába. Az ajtó ugyan olyan távol volt tőlem mint eddig. Egy helyben szaladtam.
-Miért teszed ezt??-Csattantam fel.
-Mit? Én csak azt szeretném, begyere.
-DE, miért?
-Téged nem érdekel, hogy ki vagyok?
-De...
-Akkor gyere, csak ki kel nyitnod az ajtót.
-Miért nem nyitod ki te?
-Ezt a lépést neked kell megtenned!-Lelkemben és testemben éreztem, hogy nem jó ötlet. De a logika elhalványul a kibírhatatlan kíváncsiság és tudás vágy mellett. Ráfogtam, ezúttal erőteljesen a kilincsre. Egy mély levegőt véve, lendülettel benyitottam. A lány sehol. Egy rövidnek tűnő folyosón találtam magam. Elindultam, s pihe léptem a zaj mentes üres térben alig hallhatóvá vált, a hátam mögött lévő öreg ajtó ordító nyikorgása mellett. A folyosó végén apró fény sugár pislákolt. Ez az apró, még is ez az egyetlen fény tette láthatóvá a folyosó szürke falait. Sétálás közben nyomasztó érzés telepedett rám. A fény vajon a őrjítő kíváncsiságom boldog gyümölcse lesz vagy nem rég a pokol ajtaján léptem be és a végzetembe sétálok ép? Gondolataim halványulni kezdtek, ahogy a fény egyre távolabbinak tűnt. Megint egy helyben sétálok?? Kaptam egyből hátra tekintetem. Az ajtót elnyelte a távoli sötétség. Hmm akkor csak hosszabb, mint gondoltam. Az utam folytattam előre, de ez alkalommal nem vettem le a tekintetem a fény forrásról. A léptem hiába valók, a fény csak egyre messzebb van tőlem!
-Ne játssz velem!
-Én nem csinálok semmit!
-Azt mondtad, hogy csak ki kel nyitnom az ajtót és ott leszel.
-Kicsit tovább kell haladnod.
-Hol vagy most?
-A fénynél.
-Miért van egyre távolabb? Hagyd abba!
-Már mondtam, nem én csinálom.
-Akkor ki?
-TE!
-Mi?..-ÉN?
-Amíg nem vagy biztos a céljaidban, addig a folyosó sem fog hozzám engedni.
-Na ne hülyíts.-Kaptam fel a vizet, és szaladni kezdtem, olyan gyorsan ahogy csak tudtam. De fény nagyon távoli volt, egyre távolabbi.
-Nyugodj meg!-Álltam meg és küszködni kezdtem nehézkes légzésemmel.
-Csak határozd el magad! Tudni akarod ki vagyok nem?
-DE!
-De biztos találkozni akarsz?
-Igen BIZTOS!
-Akkor gyere a fényhez.
Soha nem voltam még ennél céltudatosabb mint akkor. A lépteim nem voltak se óvatosak, se dühvel teliek. Határozót léptemből alig kellett 3 métert megtennem, ott találtam magam a fény forrásnál.
-Egy ajtó...Megint? -Értetlenkedtem
-Ez az utolsó ígérem!
-HUH...hát jó.-Gyerünk! Minden bátorságomat elővéve emelt fővel léptem be a vakító világosságba. Egy darabig küszködtem a könnybe forgó szemeimmel, hogy szokják meg az újonnan érkező nagy fény. A látásom helyre jöttével, elemezni kezdtem a szemem elé tárt helyet. A nagy fehér terem közepén egy szék volt feldőlve, a tárgytól nem messze állt nekem háttal, a velem egy magas lány.
-Itt vagyok!
-Gyere nyugodtan közelebb.
-Jól vagyok én itt...
-Jaj ne butáskodj, foglalj helyet Kira!- Tudja a nevem.Még mindig nem látom az arcát. Hanyag kéz mozdulattal felállította a földön heverő széket. Majd eltávolodott tőle, hogy oda ülhessek.
-Miről akarsz beszélni?
-Ülj le és beszélgethetünk róla.
-Ha leülök, mondj el minden! Hogy, hol vagyok? Hogy kerültem ide? Hogy jutok ki ebből az őrületből? Ki vagy te és honnal tudod a nevem? MINDENT!
-Csak foglalj helyet!-Bár bizonytalanul, de leültem az ártalmatlannak tűnő párnázót fa székre.
-Na beszélj..leültem!
- Hogy hol vagy? Sehol... az az mindenhol. Hogy kerültél ide? Hmm úgy, hogy túl gyenge vagy! Hogy, hogy jutsz ki? Remélem sehogy. És hogy honnal tudom a neved és ki vagyok én? Ezt talán a legegyszerűbb kérdés... ÉN TE vagyok KIRA!-Fordult velem szembe vér fagyasztó mosollyal arcán a lá... a lány aki kiköpőt én.
-Még is mi a franc folyik itt és mi francokat zagyválsz itt össze?
-Ez az igazság Kira, Én te vagyok, te pedig én. Hát nem szuper.-Nevetett fel ismét azon a sikongó ér vágó hanggal.
-Hát az kizárt, hogy mi ketten ugyan az a személy legyünk!!
-Ugyan miért?-
-Mert én nem nevetek ilyen idegesítően.
-Chh... Legalább most én nevetek helyetted is.-Fülig érő szarkasztikus mosolya lefagyott az arcáról.
-Miért örülsz ennyire nekem?
-Hogy elmondjam, ahhoz meg kel hogy öljelek.-Pimaszkodva közelebb lépett hozzám.
-Nagyon vicces kedvedbe vagy.
-Haj régen jobb fej voltál!
-Régen?
-Igen... régen amikor elsőnek beszéltünk.
-Miről beszélsz?- Annyira zavaros minden.
-Hát.. te biztos elfelejteted, de már beszéltünk egyszer így.
-Nem értek semmit!
-Nem csodálom. Nem csak gyenge vagy de még ostoba is.
-Na jó én most lép..ek-A lábaim nem mozdulnak. Nem birok fel kelni! -Mi folyik itt? Miért nem birok felállni?
-Jah.. hogy az.. a csapdám. Ami fogva tartott engem, mind addig még te ki nem nyitottad az ajtóm. Köszönöm.
-Mi francot akarsz tőlem??
-Testet, életet!
~Timi~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése