-Ez Korea! Üdvözöllek! Itt én vagyok az úr! Senki se fog segíteni!
(Kira pov)
Mikor kezdtem belátni, beletőrődni a helyzetbe, abba hagytam az ellenkezést és a sikoltozást.
Meguntam a hiába való erő feszítést, az erősnek mutatást. Lehajtottam a fejem és hang nélkül hullattam könnyeimet. A keserű vér ízét kóstolgattam. Az eddig ökölbe szorított kezem is ellazítottam.
Ha Korea tényleg ilyen, nem tartozok se ide, se máshova. Megfogta áll vonalam és fel emelte a fejem.
-Oh na ne már.... mi ez az üres tekintet?? Hmmm.. talán még is izgibb volt mikor ellenkeztél!-Nyalta le ajkaimról a vért.-Jaj, csak mondj valamit kérlek!-Játszotta a szomorút.
K:-Korea nem olyan mint ahogy te látod!-Jutottak eszembe a fiúk. Hogy ők is látták, hogy bajba vagyok. Látták, hogy segítsége szorulok. Tudták, hogy nem szabad nekik, de még is segítettek. És mindig kedvesek. Segítő készek.-Amit te látsz az nem Korea! Amit te látsz, az amit te akarsz látni!
-Na ez a beszéd!-Nevetett felhangosan.
A semmiből érkezett egy ököl, mi egyenes a féreg arcán landolt. Majd a másik kettő elengedett, hogy a földre került rohadék állapotát megnézzék. A hirtelen kéz a kezemnél fogyva húzott maga után. A zsákutcából kiérve azonnal bent teremtem az egyik lakótelep előterében. Olyan közel volt, a bejárta, hogy még tisztán lehetett hallani a mocsok ordítását.
-UTÁNUUKK!!! Ne hagyjátok meglógni őket!
Az ismeretlen fiú a lépcsőházon is felrángatott.
K:-Várj!
Ő:Mire? Még a végén rá jönnek, hogy itt bujkálunk. Gyere meg ne lássanak!-Engedelmesen követtem. Mikor egy lakás bejárati ajtajához értünk.-Gyere be! Ne félj.
Torpantam meg és csak ráztam a fejem. Nem akartam be menni.
-HMM... jó nem kel be menned. De várj meg itt.-Tért vissza egy elsőseggélyes dobozzal. A folyosón ellátta sebeim.
-Tessék, így már jobb?
K:-I-igen, köszönöm!-Hajoltam meg előtte.
Ö:-Biztos nem jössz be?-Nem tudtam mit válaszolhattam, volna.-Jó, jó értem! Viszont nem hagyhatom, hogy egyedül térj haza se! Elkísérlek! Szerintem már eltűntek azok a gaz emberek, nyugi.-Egyszerű bólogatással válaszoltam.
-Mond merre laksz?-Elmondtam neki a címet, mivel más választásom nem volt. Nem tudtam a haza fele utat.
Ö:-Haaahh... hosszú lesz az út, ha csak én beszélek!
K:-Sajnálom..
Ö:-Meg kérdezhetem a neved?
K:-Kira vagyok!
Ö:-Örvendek Kira! Én Jiyong vagyok!-Hajolt meg előttem. Természetes viszonoztam.
K:-Jiyong...köszönöm!
JY:-Bármikor!-Váltott komolyabb hangnemre.-Biztos nagyon féltél!-Bólogattam.
K:-Te... miért segítettél?
JY:-Mert bajba voltál. Nem hagyhattam figyelmen kívül, a szép hölgyek segéd kiáltását.
K:-Mások még is azt tették...-Magam elé néztem, vissza emlékezve a pillanatra.
JY:-Ne haragudj.
K:-Miért kérsz bocsánatot?-Kaptam fel tekintettem.
JY:-Sajnálom... hogy nem voltam gyorsabb. Mit tett veled??
K:-Semmit...-Ráztam a fejem miközben az ismeretlen valamiben más fiú megölelt.
Az ölelés nem volt hideg, nem volt fájdalmas, nem volt ilyesztő, teljesen megnyugtatott. Lassan mentünk, lassan lépkedtünk haza úton.
JY:-Ugye.. te nem ide valósi vagy?
K:-Igen, Magyarországból jöttem.
JY:-Azta! Az Európába van!
K:-Igen!
JY:-De jó neked!
K:-Nem, egy kicsit sem.
JY:-Hmmm...Tanítasz valamit magyarul??
K:-Persze, mit szeretnél?
JY:-Bármit!
K:-hmmm... A "Saranghae" egyenlő a "szeretlek"-kel.
JY:-Wow!
K:-Ennyire szereted Európát?
JY:-Igen! Te nem?
K:-Én inkább Ázsiáért vagyok oda!
JY:-Érthető... Mond miért voltál egyedül?
K:-Egy Koreai Szakács tanfolyamra akartam menni.
JY:-Komolyan?
K:-Igen! Meg akarom tanulni a helyi ételek megfelelő elkészítését, hogy a számomra fontos embereknek kedveskedjek vele.
JY:-Ez nagyon szép. De az ilyesmi nagyon drága!
K:-Nem lehet olyan vészes!
JY:-Higgy nekem az! Én már csak tudom.
K:-Hogy hogy?
JY:-Tudod, én vagyok Korea legnagyobb séfje!
K:-Komolyan?-Eset le az állam.
JY:-Nem!-Nevetett fel.
K:-Hééé.-Nevettem én is!
JY:-Sokkal szebb vagy mikor nevetsz!
K:-Öööm... köszönöm.
JY:-Egyébként a bátyám a séf, de én is otthon vagyok a konyhába. Segíthetek, ha szeretnéd. Ingyen és bér mentve.
K:-Nem tudom, nagyon szeretném megtanulni. És ha tényleg olyan sokba kerül ahogy mondod... rendben.
JY:-Na szuper! Cseréljünk számot és majd megbeszéljük az időpontokat. De addig nem mehetsz sehova egyedül!
K:-Rendben!-Megérkeztünk a Dormhoz, utoljára megköszöntem mindent, majd felmentem.
Nagyon kedves ez a fiú, túl kedves. De valamiért olyan más...
A fiuk még sehol sem voltak, gyors csináltam nekik vacsorát- Addig sem gondolva a ma történtekre.
Ugyan, ma még nem tudtam nekik semmi hazai ételt készíteni, mindent beleadóan készítettem számukra vacsorát.
Nem sokkal később meg is érkeztek. Én még a konyhába voltam, mielött mindenki meg érkezett volna, hogy üdvözöljem őket.
Nagyon örültem, hogy látom őket, mindent elfelejtve rohantam eléjük.
K:-Isten hozott titeket.-Suga hirtelen elejtette a táskáját.
SG:-Veled meg mi történt, még nem voltunk itthon?
K:-Mi-i?-Rohantak le, az aggódó fiúk.
JM:-Mi történt?-Hirtelen nem tudtam, egy kérdésre sem választ adni.
V:-Jól vagy?
RM:-Nagyon fáj?
J:-Had nézzem!
SG:-Miért nem válaszolsz Kira?!
JH:-Hagyjátok már! Nem látjátok, hogy ezzel csak rontotok a helyzetén?!
SG:-Igaza van Hope-nak, adjunk neki levegőt.-Teljes összhangba léptek hátrébb.
JK:-Kira... El mondod mi történt? Mik ezek a sebek rajtad?
K:-Én...Én csak.. Elestem.-Nem mondhatom el nekik hol voltam.
SG:-Ne Viccelj! Így nem lehet el esni!
K:-Suga...
V:-Kira... nekem kérlek, ne hazudj. Nekem mindent elmondhatsz!-Ért gyengéden vállamhoz és nézett kedvesem szemeimbe.
K:-Igazából...
JM:-Kérlek! Ne húzd az időt, mert teljesen megőrit.
RM:-Csak aggódunk érted, ne félj elmondani.
K:-Nem félek.. csak olyan nehéz.-Kezdet könnyekben úszni szemem.
J:-Miért?
SG:-Komolyan, miről maradtunk le?
JH:-Mond csak!
K:-Én...huuu... kimentem egyedül az utcára, és összefutottam három csávóval, és lefogtak, én ellenkeztem, védekeztem, de erősebbek voltak, és meg ütött és fogdosott és .... úgy fájt!-Hadartam el mindent, miközben az arcom nagy könnyek közt ázott. A fiúk lélegzete el állt és a szájukat tenyerük mögé rejtették.
JM:-Te jó ég!-Dobott el mindent kezéből és erősen megölelt. Mire majdnem mindenki követte.
SG:-Kik voltak azok?? Hogy néztek ki?-Dühös hangnembe kérdezett vissza.
K:-Nem tudom...
V:-Ahh! meg ölöm őket!-Indult volna a kijárat felé.
JK:-Még is, hogy akarod őket megtalálni, ha még azt se tudod hogy néznek ki??
V:-Nem tudom.. De megtalálom őket!
K:-Ne menj el, kérlek Tae!
SG:-Híd el Tae... nem hagynám, hogy ezt tedd?
V:-Mi?-Fintorogva nézett Sugára.
SG:-Nem hagynám, hogy ekkora butaságot tégy! NÉLKÜLEM! Meg kel fizetniük, azoknak a rohadékoknak.
JK:-Azt ne higgyétek, hogy csak ti ketten éreztek így!
J:-Kook te ehhez, még gyerek vagy.
JK:-NEM vagyok gyerek!!-Emelte fel hangját.
J:-Jó tudom, hogy már idősebb vagy mint mikor megismertünk, de attól még fiatalabb maradsz!
JK:-Attól még, hogy idősebb vagy, nem vagy semmivel se jobb nálam Hyung!
K:-Ne veszekedjetek!
JK:-jó..
J:-Igazad van Kook, sajnálom, nem úgy értettem, csak zaklatott vagyok.
JK:-Tudom! Mit mindenki!-Jimin volt az egyetlen, aki még mindig ölelt.
K:-Jimin.. most már elengedhetsz, jobban vagyok!
JM:-Soha többet nem engedlek el!
JH:-Ne vidd túlzásba... haver!-Szorította meg vállát, majd Jimin is abba hagyta a hosszú ölelést, végig gyilkos tekintettet vetett Hope-ra.
RM:-Várj! Mi történt ....a végén?
JK:-Tényleg! Hogy, hogy itt vagy?
K:-Hát miután megütött, jött egy srác aki behúzott neki, és a másik kettő aki lefogott, vele foglalkoztak, míg mi menekültünk. Ellátta sebeim, majd haza kísért.
J:-Huh.. még szerencse!
SG:-Meddig mentek el? Mit csináltak veled pontosan?-Suga néha elég nyers tud lenni.
RM:-Suga!?
SG:-Mi van?? Titeket is érdekel nem?
K:-Csak.. a mellem fogta meg... és az számmal....
V:-Ne folytasd!!!-Soha nem láttam, még V-nek az ilyen énjét.
RM:-Mindenki nyugodjon meg!
JM:-Kira, nem fáj nagyon?
K:-Nem vészes!-Jött oda Suga és nézte meg, a szét repedt ajkaim közelebbről.
SG:-Soha többet nem hagyhatod el a Dorm-ot egyedül!!
K:-De....
RM:-Nem Kira! Igaza van!
JM:-Nem történhet meg, még egyszer ez!
V:-Kérlek, Kira ne hagyd el a lakás nélkülünk.
K:-Rendben.
J:-Hagyjuk szegényt, piheni.
K:-Előszőr együnk együtt, kérlek!
JK:-Gyertek! Együnk! Hísz nekünk csinálta!
JH:-Úgy van!
Ültünk le mind vacsorázni. Nem emlegették a történteket. Hagyták, hogy elsőkét mehessek aludni, kipiheni a mai napot.
~Timi~
(Kira pov)
Mikor kezdtem belátni, beletőrődni a helyzetbe, abba hagytam az ellenkezést és a sikoltozást.
Meguntam a hiába való erő feszítést, az erősnek mutatást. Lehajtottam a fejem és hang nélkül hullattam könnyeimet. A keserű vér ízét kóstolgattam. Az eddig ökölbe szorított kezem is ellazítottam.
Ha Korea tényleg ilyen, nem tartozok se ide, se máshova. Megfogta áll vonalam és fel emelte a fejem.
-Oh na ne már.... mi ez az üres tekintet?? Hmmm.. talán még is izgibb volt mikor ellenkeztél!-Nyalta le ajkaimról a vért.-Jaj, csak mondj valamit kérlek!-Játszotta a szomorút.
K:-Korea nem olyan mint ahogy te látod!-Jutottak eszembe a fiúk. Hogy ők is látták, hogy bajba vagyok. Látták, hogy segítsége szorulok. Tudták, hogy nem szabad nekik, de még is segítettek. És mindig kedvesek. Segítő készek.-Amit te látsz az nem Korea! Amit te látsz, az amit te akarsz látni!
-Na ez a beszéd!-Nevetett felhangosan.
A semmiből érkezett egy ököl, mi egyenes a féreg arcán landolt. Majd a másik kettő elengedett, hogy a földre került rohadék állapotát megnézzék. A hirtelen kéz a kezemnél fogyva húzott maga után. A zsákutcából kiérve azonnal bent teremtem az egyik lakótelep előterében. Olyan közel volt, a bejárta, hogy még tisztán lehetett hallani a mocsok ordítását.
-UTÁNUUKK!!! Ne hagyjátok meglógni őket!
Az ismeretlen fiú a lépcsőházon is felrángatott.
K:-Várj!
Ő:Mire? Még a végén rá jönnek, hogy itt bujkálunk. Gyere meg ne lássanak!-Engedelmesen követtem. Mikor egy lakás bejárati ajtajához értünk.-Gyere be! Ne félj.
Torpantam meg és csak ráztam a fejem. Nem akartam be menni.
-HMM... jó nem kel be menned. De várj meg itt.-Tért vissza egy elsőseggélyes dobozzal. A folyosón ellátta sebeim.
-Tessék, így már jobb?
K:-I-igen, köszönöm!-Hajoltam meg előtte.
Ö:-Biztos nem jössz be?-Nem tudtam mit válaszolhattam, volna.-Jó, jó értem! Viszont nem hagyhatom, hogy egyedül térj haza se! Elkísérlek! Szerintem már eltűntek azok a gaz emberek, nyugi.-Egyszerű bólogatással válaszoltam.
-Mond merre laksz?-Elmondtam neki a címet, mivel más választásom nem volt. Nem tudtam a haza fele utat.
Ö:-Haaahh... hosszú lesz az út, ha csak én beszélek!
K:-Sajnálom..
Ö:-Meg kérdezhetem a neved?
K:-Kira vagyok!
Ö:-Örvendek Kira! Én Jiyong vagyok!-Hajolt meg előttem. Természetes viszonoztam.
K:-Jiyong...köszönöm!
JY:-Bármikor!-Váltott komolyabb hangnemre.-Biztos nagyon féltél!-Bólogattam.
K:-Te... miért segítettél?
JY:-Mert bajba voltál. Nem hagyhattam figyelmen kívül, a szép hölgyek segéd kiáltását.
K:-Mások még is azt tették...-Magam elé néztem, vissza emlékezve a pillanatra.
JY:-Ne haragudj.
K:-Miért kérsz bocsánatot?-Kaptam fel tekintettem.
JY:-Sajnálom... hogy nem voltam gyorsabb. Mit tett veled??
K:-Semmit...-Ráztam a fejem miközben az ismeretlen valamiben más fiú megölelt.
Az ölelés nem volt hideg, nem volt fájdalmas, nem volt ilyesztő, teljesen megnyugtatott. Lassan mentünk, lassan lépkedtünk haza úton.
JY:-Ugye.. te nem ide valósi vagy?
K:-Igen, Magyarországból jöttem.
JY:-Azta! Az Európába van!
K:-Igen!
JY:-De jó neked!
K:-Nem, egy kicsit sem.
JY:-Hmmm...Tanítasz valamit magyarul??
K:-Persze, mit szeretnél?
JY:-Bármit!
K:-hmmm... A "Saranghae" egyenlő a "szeretlek"-kel.
JY:-Wow!
K:-Ennyire szereted Európát?
JY:-Igen! Te nem?
K:-Én inkább Ázsiáért vagyok oda!
JY:-Érthető... Mond miért voltál egyedül?
K:-Egy Koreai Szakács tanfolyamra akartam menni.
JY:-Komolyan?
K:-Igen! Meg akarom tanulni a helyi ételek megfelelő elkészítését, hogy a számomra fontos embereknek kedveskedjek vele.
JY:-Ez nagyon szép. De az ilyesmi nagyon drága!
K:-Nem lehet olyan vészes!
JY:-Higgy nekem az! Én már csak tudom.
K:-Hogy hogy?
JY:-Tudod, én vagyok Korea legnagyobb séfje!
K:-Komolyan?-Eset le az állam.
JY:-Nem!-Nevetett fel.
K:-Hééé.-Nevettem én is!
JY:-Sokkal szebb vagy mikor nevetsz!
K:-Öööm... köszönöm.
JY:-Egyébként a bátyám a séf, de én is otthon vagyok a konyhába. Segíthetek, ha szeretnéd. Ingyen és bér mentve.
K:-Nem tudom, nagyon szeretném megtanulni. És ha tényleg olyan sokba kerül ahogy mondod... rendben.
JY:-Na szuper! Cseréljünk számot és majd megbeszéljük az időpontokat. De addig nem mehetsz sehova egyedül!
K:-Rendben!-Megérkeztünk a Dormhoz, utoljára megköszöntem mindent, majd felmentem.
Nagyon kedves ez a fiú, túl kedves. De valamiért olyan más...
A fiuk még sehol sem voltak, gyors csináltam nekik vacsorát- Addig sem gondolva a ma történtekre.
Ugyan, ma még nem tudtam nekik semmi hazai ételt készíteni, mindent beleadóan készítettem számukra vacsorát.
Nem sokkal később meg is érkeztek. Én még a konyhába voltam, mielött mindenki meg érkezett volna, hogy üdvözöljem őket.
Nagyon örültem, hogy látom őket, mindent elfelejtve rohantam eléjük.
K:-Isten hozott titeket.-Suga hirtelen elejtette a táskáját.
SG:-Veled meg mi történt, még nem voltunk itthon?
K:-Mi-i?-Rohantak le, az aggódó fiúk.
JM:-Mi történt?-Hirtelen nem tudtam, egy kérdésre sem választ adni.
V:-Jól vagy?
RM:-Nagyon fáj?
J:-Had nézzem!
SG:-Miért nem válaszolsz Kira?!
JH:-Hagyjátok már! Nem látjátok, hogy ezzel csak rontotok a helyzetén?!
SG:-Igaza van Hope-nak, adjunk neki levegőt.-Teljes összhangba léptek hátrébb.
JK:-Kira... El mondod mi történt? Mik ezek a sebek rajtad?
K:-Én...Én csak.. Elestem.-Nem mondhatom el nekik hol voltam.
SG:-Ne Viccelj! Így nem lehet el esni!
K:-Suga...
V:-Kira... nekem kérlek, ne hazudj. Nekem mindent elmondhatsz!-Ért gyengéden vállamhoz és nézett kedvesem szemeimbe.
K:-Igazából...
JM:-Kérlek! Ne húzd az időt, mert teljesen megőrit.
RM:-Csak aggódunk érted, ne félj elmondani.
K:-Nem félek.. csak olyan nehéz.-Kezdet könnyekben úszni szemem.
J:-Miért?
SG:-Komolyan, miről maradtunk le?
JH:-Mond csak!
K:-Én...huuu... kimentem egyedül az utcára, és összefutottam három csávóval, és lefogtak, én ellenkeztem, védekeztem, de erősebbek voltak, és meg ütött és fogdosott és .... úgy fájt!-Hadartam el mindent, miközben az arcom nagy könnyek közt ázott. A fiúk lélegzete el állt és a szájukat tenyerük mögé rejtették.
JM:-Te jó ég!-Dobott el mindent kezéből és erősen megölelt. Mire majdnem mindenki követte.
SG:-Kik voltak azok?? Hogy néztek ki?-Dühös hangnembe kérdezett vissza.
K:-Nem tudom...
V:-Ahh! meg ölöm őket!-Indult volna a kijárat felé.
JK:-Még is, hogy akarod őket megtalálni, ha még azt se tudod hogy néznek ki??
V:-Nem tudom.. De megtalálom őket!
K:-Ne menj el, kérlek Tae!
SG:-Híd el Tae... nem hagynám, hogy ezt tedd?
V:-Mi?-Fintorogva nézett Sugára.
SG:-Nem hagynám, hogy ekkora butaságot tégy! NÉLKÜLEM! Meg kel fizetniük, azoknak a rohadékoknak.
JK:-Azt ne higgyétek, hogy csak ti ketten éreztek így!
J:-Kook te ehhez, még gyerek vagy.
JK:-NEM vagyok gyerek!!-Emelte fel hangját.
J:-Jó tudom, hogy már idősebb vagy mint mikor megismertünk, de attól még fiatalabb maradsz!
JK:-Attól még, hogy idősebb vagy, nem vagy semmivel se jobb nálam Hyung!
K:-Ne veszekedjetek!
JK:-jó..
J:-Igazad van Kook, sajnálom, nem úgy értettem, csak zaklatott vagyok.
JK:-Tudom! Mit mindenki!-Jimin volt az egyetlen, aki még mindig ölelt.
K:-Jimin.. most már elengedhetsz, jobban vagyok!
JM:-Soha többet nem engedlek el!
JH:-Ne vidd túlzásba... haver!-Szorította meg vállát, majd Jimin is abba hagyta a hosszú ölelést, végig gyilkos tekintettet vetett Hope-ra.
RM:-Várj! Mi történt ....a végén?
JK:-Tényleg! Hogy, hogy itt vagy?
K:-Hát miután megütött, jött egy srác aki behúzott neki, és a másik kettő aki lefogott, vele foglalkoztak, míg mi menekültünk. Ellátta sebeim, majd haza kísért.
J:-Huh.. még szerencse!
SG:-Meddig mentek el? Mit csináltak veled pontosan?-Suga néha elég nyers tud lenni.
RM:-Suga!?
SG:-Mi van?? Titeket is érdekel nem?
K:-Csak.. a mellem fogta meg... és az számmal....
V:-Ne folytasd!!!-Soha nem láttam, még V-nek az ilyen énjét.
RM:-Mindenki nyugodjon meg!
JM:-Kira, nem fáj nagyon?
K:-Nem vészes!-Jött oda Suga és nézte meg, a szét repedt ajkaim közelebbről.
SG:-Soha többet nem hagyhatod el a Dorm-ot egyedül!!
K:-De....
RM:-Nem Kira! Igaza van!
JM:-Nem történhet meg, még egyszer ez!
V:-Kérlek, Kira ne hagyd el a lakás nélkülünk.
K:-Rendben.
J:-Hagyjuk szegényt, piheni.
K:-Előszőr együnk együtt, kérlek!
JK:-Gyertek! Együnk! Hísz nekünk csinálta!
JH:-Úgy van!
Ültünk le mind vacsorázni. Nem emlegették a történteket. Hagyták, hogy elsőkét mehessek aludni, kipiheni a mai napot.
~Timi~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése